Régen olvastam ennyire fájdalmas könyvet. Márai megint lenyűgözött, és komolyan nem értem, hogyan élhettem eddig nélküle. Őrület mekkora ismerője volt az emberi léleknek. A kifejezhetetlen, amit szavakba volt képes önteni. Az Eszter hagyatéka egy beteljesületlen szerelem meséje. De nem is mese, mert életszerű, valóságos. Megrázó élmény. Egy történet, ami igazolja a tényt, miszerint a reménytelen szerelem tényleg soha nem múlik el.
—
A történet a harmincas évek végének Balaton-felvidékére repít minket, ahol az öregedő, ám így is szépséget sugárzó Eszter él csendesen, szerényen. Lemondott már a boldogságról, nem is vár már sokat az élettől, hisz élete valahol véget ért, mikor szerelme, a hűtlen, szélhámos Lajos a nővérét vette el helyette. Ám Lajos váratlanul táviratozik, hogy 20 év után meglátogatja Eszteréket, és ez a különös vendégség minden meghívott és hívatlan vendég életébe változást hoz. A tékozló férfi visszatér, na de mit akar Esztertől?
Eszter valójában csak egy szereplő Lajos komédiájában?
Vagy a nő csak egy szörnyű viszály áldozata, és egy félreértés következtében vesztette el élete legendás nagy szerelmét?
De mégis mi a mentség arra, hogy Lajos Eszter nővérét vette el?
Megannyi kérdés, amelyeknek csak egy részére kapunk választ a nyúlfarknyi regényből.
Eszter még mindig szereti Lajost. 20 év után is. Bármit is tett vele. Bármennyire is gyötörte meg lelkét és iránta érzett szerelmét, mert ami a férfi és közötte van, az egy időtlen kötelék. Akinek volt már nagy szerelmi csalódása, biztosan ismeri az érzést. A reménytelen szerelem tényleg soha el nem múló. Ezt a regényt és az érzéseket csak az nem érti, akinek nem volt még mitikus, nagy szerelme, ami óriási, legendás csalódással ért véget.
Az Eszter hagyatékában Márai kevés cselekménnyel, viszont erős párbeszédekkel, intenzív leírásokkal és mélyreható belső monológokkal játszik. Ugyan sok helyen megrázó és fájdalmas ennek az átvert, megtört nőnek a szemszögéből olvasni a történteket, de mégis szerettem a stílusát, vágytam rá, hogy kiderüljön mi állhatott az események hátterében, és képtelen voltam letenni. Őszintén csak azt sajnáltam, hogy olyan hamar véget is ért.
Márai megint olyan sorokat ír, amelyeket idézni lehet és idézni is kell. Zárásként itt az abszolút kedvencem a regényből:
"A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben… két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak akkor amikor megértek e találkozásra… Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között. Nem hiszek a véletlen találkozásokban…"