Bevettem a monstrumot! Bármennyire is kiváló ez a könyv, és alkotott nagyot Margaret Atwood, nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy ez a regény bicepsz erősítőnek is kiváló, a maga 780 oldalával. Ugyanakkor lélekerősítőnek is, mert Grace Marks, a tizenhat évesen gyilkossággal vádolt cselédlány története talán a tavalyi év egyik legjobb és legfontosabb könyve. Hiába a vastagság, odaszögez a fotelhez, olvastatja magát, és nem enged el a legvégéig. Ráadásul egy megtörtént esetet dolgoz fel - ami már önmagában is plusz élvezeti értéket ad. Én legalábbis mindig borzongva olvasom az olyan regényeket, amelyek megtörtént eseményeken alapulnak.
—
Az 1850-es évek végén járunk, Kanadában, ahol a kingstoni fegyházban már 16 éve tartják fogva a hírhedt gyilkosnőt, Grace Marksot. Grace még jóformán gyerek volt, amikor azzal vádolták meg, hogy szeretőjével együtt lelőtték gazdájukat, és megfojtották annak házvezetőnőjét. A történetbe akkor csöppenünk bele, amikor a városba érkezik egy fiatal, nőtlen pszichiáter, Jordan doktor, aki kíváncsi a gyilkosságra és Grace-re. A feltörekvő orvos, annak reményében, hogy a karrierjét egy sikeres üggyel előrelendíti, elhatározza, hogy kideríti az igazságot, és eléri, hogy az ártatlan nőt felmentsék. Hetente leül beszélgetni a lánnyal, aki egyre inkább megnyílik neki, ám azt állítja, a gyilkosságból semmire sem emlékszik.
Viszont akkor felmerül a kérdés: elítélhető valaki, aki nem is emlékszik a gyilkosságra? Ha igen, akkor 16 évvel később felmenhető? Valaki szerint Grace egy gonosz, őrült, csábító démon volt, aki mindenkit az ujjai közé csavart, és ő tervelte ki a gyilkosságokat is, míg más szerint ártatlan teremtés, aki csupán a körülmények áldozata lett.
Atwood borzasztóan egyszerűen, ám igényesen ír. Kiválóan szövi a cselekmény szálait. Miközben egy pszichológiai tanulmányt olvasunk egy feltételezett gyilkosról, egy olyan regényt kapunk, amelyből megismerhetjük az 1800-as évek végének igazságszolgáltatását, nőhelyzetét, társadalmi különbségeit.
Igazán nagy tehetségre vall, amikor egy író a gyilkossággal és a feltételezett tettesek feltárásával kezdi a regényét, ugyanakkor képes fenntartani az érdeklődést az utolsó oldalakig. Valahol azt érzem nyomokban hasonlít Truman Capote Hidegvérrel című regényére, ahol szintén nem a bűntény a legfontosabb, hanem a nyomozás, amelynek során a gyilkos lelkivilágába és körülményeibe leshetünk be. A miértekre keressük a választ mi olvasók is (érzésem szerint) Atwooddal együtt.
Egyetlen kritikai megjegyzésem, hogy habár a kiadót (Jelenkor), borítótervezőt óriási dícséret illeti, mert nagyon szép példány lett, öröm kézben tartani, és a vastagabb, képpel ellátott gerincének köszönhetően a polcon is gyönyörűen mutat, csak egy hangyányit lehetett volna talán rövidebbre írni (Atwood asszony!), és a kiadást úgy szedni, hogy ne legyen majd 1000 oldal. Persze tudom, ez már szőrszálhasogatás.
A szolgálólány meséjétől mind stílusában, mind tartalmilag tökéltesen eltér, ám közös is van bennünk: mindkettő kőkemény morális kérdéseket tesz fel, valamint a genderelméletet és a feminizmust feszegeti. Érzésem szerint viszont Atwood ebben a könyvben még több zsenialitást villant meg, és hatalmas kutatómunkát fektetett.
Mindenesetre egy biztos: 2017 Margaret Atwood éve volt.
Summázó idézet a végére, ami megragadott, mert valahogy az egész regény esszenciája:
"Akkor elsírta magát, és amikor megkérdeztem tőle, hogy miért sír, azt felelte, hogy azért, mert én megérdemlem, hogy a végén minden jóra forduljon, akárcsak a könyvekben – én meg azon tűnödtem, vajon miféle könyveket olvas."