Ma csoportom újabb résztvevője meséli el, milyen élményekkel távozott a nyolc hetes irodalomterápiás sorozatról, amit én tartottam neki. Korábban Orsi vallomását olvashattátok a blogomon, aki meglepő őszinteséggel avatott be minket önismereti útjába. Mostani interjúalanyom neve elhallgatását kéri, így nevezzük őt Emőkének. Elmeséli, hogy már a második foglalkozás után újra elment pszichológusához – véleményem szerint az irodalomterápia kezdő önismeret iránt érdeklődőknek, vagy azoknak ajánlott, akik csoportban még sosem dolgoztak saját magukon.
–
"Ilyen közegben borzasztó nehéz ám zárkózottnak és kősziklának maradni!"
Szeretek úgy gondolni vissza a kezdetekre, mintha nem lett volna kedvem az egészhez. De valójában zsigeri szinten éreztem, hogy erre van szükségem – még akkor is, ha fogalmam sem volt arról, mi vár majd az irodalomterápián. Az egészet úgy képzeltem, hogy kreatív feladatokat kell majd megoldani egy-egy olvasmány mentén. Oké, az idegeneket annyira nem csípem és tök bizarr, hogy valószínűleg elég mély dolgokról fognak beszélgetni (én nem!) – na de olvasni szeretek, a kreatív feladatokat is szeretem, mi bajom lehet?
Ági már a kezdet kezdetén elmondta azt, amit utána mi is sokszor ismételgettünk – hol magunknak, hol egymásnak -, ez lett az aranyszabály: annyit fogunk hazavinni, amennyit belerakunk. És én tényleg úgy mentem oda, hogy ha ez igaz, legfeljebb majd kevéssel megyek haza… Aztán hamar rájöttem, hogy ez egyáltalán nem így működik.
Hét teljesen különböző ember gyűlt össze ezeken az alkalmakon, számomra éppen ezért volt döbbenetes, mennyire hamar megtaláltuk egymásban a kincset. Két viselkedésben, alkatban, nézetben, szóhasználatban teljesen eltérő ember ugyanolyan szeretettel fordult a másikhoz, mint azok, akik talán az első perctől közel érezték magukat egymáshoz. Ilyen közegben borzasztó nehéz ám zárkózottnak és kősziklának maradni. Nálam a második alkalommal zúdultak le a falak, amikor egy speciális feladatot kellett teljesítenünk. Nem akarok konkrétumokat elárulni, de körbenéztem, és azt éreztem, egy csapat vagyunk, és biztosan mi vagyunk a „coaching történelem” legkreatívabb, leggyorsabban összeszokott hetes fogata.
"Erre szerintem csak a csoportdinamika képes, és ez elképesztő erőt ad!"
De nemcsak a csoport szempontjából volt előrevivő a második alkalom, hanem egyénileg is. Az este végén ránéztem az elkészült írásaimra, és másnap reggel időpontot kértem a pszichológusomtól (akivel már egy ideje leálltunk a terápiával), mert éreztem, hogy aznap este megszületett bennem egy döntés és segítségre van szükségem ahhoz, hogy tartani is tudjam magam hozzá. Ha már csak ennyivel távoztam volna, az is óriási dolog lenne, de engem rémisztett meg a legjobban, hogy ez még csak a kezdet volt...
Az „én időm” akkor jött el, mikor az egyik kedvenc kortárs íróm egy általam addig nem ismert novellája mentén a testünkkel való kapcsolatunk lett a téma. Olyan mélyre dugott félelmek és gondok jöttek elő, amiket a legvégsőkig igyekeztem volna lent tartani, ha az irodalomterápia nem jön az életembe. Ijesztően mélyre mentem, és ijesztően nehéz dolgokat hoztam fel – de pont ezért emlékszem rá úgy vissza, mint életem legfelszabadítóbb feladatára. Ekkor már egyáltalán nem gondolkoztam azon, hogy olvasatlanul zárom be a füzetem. Mikor rám került a sor, felolvastam a válaszaim, ugyanúgy, ahogy mindenki más is – valahogy azt éreztem, „tartozom” a többieknek ennyivel, hiszen ők is pontosan ugyanezt tették az előző estéken. Ahogy ők félrerakták a félelmeiket, úgy bátorodtam fel én is, az ő bizalmukra építettem fel a sajátomat. Erre szerintem csak a csoportdinamika képes, és ez elképesztő erőt ad.
Jó visszagondolni arra, hogy az irodalomterápia nem maradt nyom nélkül, hogy azóta is – már fél év elteltével – azon az ösvényen lépkedek, amit együtt ástunk ki. Ezek sokszor nagyon nehéz léptek, de – ellentétben eddig nagyon sok mindennel az életemben – meg sem fordult a fejemben, hogy feladjam. Gondolatban tartozom ennyivel annak a 8 heti munkának, ami összeköt minket. Úgy érzem, nem dobhatom ki az ablakon azokat a tanulságokat, amikért együtt küzdöttünk meg.
Sosem lehetek elég hálás ezeknek az embereknek, hogy kiszabadítottak a csigaházamból és rátereltek egy útra, amit magamtól a térképen sem mertem volna megnézni.
