Férfiak, szeretők, sérelmek, hazugságok - Szentesi Éva novelláinak mozgatórúgói. Habár nem szeretem a novellás köteteket, de épp ezért volt őszinte és nagy meglepetés számomra, hogy ez mégis tetszett. Mert van benne valami fűszer. A cikk folytatásában ezt is kifejtem, na meg arra keresem a választ, miért szól mindenkiről ez a kötet. A történetek szellemesek, szabadszájúak, nem mesterkéltek - olyan szentesiévásak. Anélkül írok most a könyvről, hogy részletekbe bocsájtkoznék, hisz azzal spoilerezném a csavarokat - amelyekben bővelkedik a kötet, szóval az is nyugodt szívvel elolvashatja az értékelést, aki megvenné a könyvet. És, hogy egy, a híradóban gyakran használt fordulattal éljek: előre szólok, a kötetben olvasható sztorik többeket érzékenyen érinthetnek!
Még veszélyesebb!
Amikor Szentesi a könyv megjelenése után, úgy bő két hete, kitette az Instagramjára ezt a fotót (alább) azzal a képaláírással, hogy "Tegnaptól még veszélyesebb a hármas metró!" szakadtam a nevetéstől. Szellemes a nő, csípem - gondoltam én. De csak tegnap világosodtam meg, hogy bizonyos értelemben tényleg veszélyesebb, amióta megjelent a könyve. Fenyegeti például a munkából való elkésés veszélye az olvasót. Pláne, ha metrózik - ugye. Hajlamos lehet az ember ugyanis olvasás közben olyannyira belemerülni a könyvbe, hogy esetleg nem száll le a megfelelő megállónál. Vagy ha már itt tartunk fennáll annak a veszélye is, hogy olyannyira rákap a kedves olvasó a stílusra, és érzi a rövidke novellák után - becsapósan - a "na még egyet gyorsan" érzését, hogy netán munka helyett is előkerül a táskából ez a fránya könyv.
Tudjátok, hogy állok a novellákkal. Korábban leírtam már, hogy nem vagyok nagy rajongójuk, mert nekem mind ötletfoszlánynak, szárnypróbálgatásnak tűnnek egy kötetbe szerkesztve, amelyek között semmi összefüggés nincs, és én jobb szeretek regényeket, egymáshoz kapcsolódó történeteket olvasni. Ennek a novelláskötetnek a történeteit viszont belengte valami furcsa és megmagyarázhatatlan kohézió. Vagy az ismert szerző személye és egységes stílusa teszi ezt, vagy a jó érzéssel végzett szerkesztés, esetleg az a tény, amit a fülszövegben is leírtak: "Szentesi Éva 2011-ben kezdte el írni Rúzs és Tükör című blogját, amelyben rövid feljegyzésekben mesélt arról, milyen szerelmeken, csalódásokon és megpróbáltatásokon keresztül vált felnőtt emberré - egy betegség árnyékában. Ez a novelláskötet a blog záróakkordja és koronája." Egyfelől ezzel törvényesítették, hogy a szövegek a szerzőhöz igenis kapcsolódnak, ám több olyan novella is helyet kapott a kötetben, amelyek egyértelműen nem a szerző múltjának emlékfoszlányai. De valami különös módon pont az tetszett benne, hogy mélyen azon agyaltam, melyik lehetett valódi sztori, és melyik tartalmaz csak nyomokban Szentesit.
A cím, Kardos Margit disszidál az egyik novella címe, amely a szerző dédnagymamájáról szól, aki az Alzheimer-kór áldozata lett. Az iránta érzett szeretetéből és emlékére született meg a kötetben szereplő novella Kardos Margitról, aki disszidál, de nem az országból, hanem saját tudatából. Igazán megható, velőtrázó. Pláne annak, akinek van hasonló tapasztalata. Lehet, hogy a személyes emlékeim (érintettségem), lehet, hogy a baromi jó címadás végett, de az egyik kedvencem lett ez. Felteszem a szerzőnek is fontos lehetett, ha az egész kötet címéül ezt választotta.
A két Éva
A könyv legerősebb darabja egy páros novella, amiből az elsőt Péterfy-Novák Éva, míg a másodikat Szentesi Éva írta. (Csokiszív, Csokiszív II.)Az igazsághoz mondjuk hozzátartozik, hogy ezek már év elején megjelentek a WMN oldalán, de most kötetbe szerkesztve, egymás után, papíron, nyomtatásban kapnak értelmet. A két Éva két szövegében egy a történet, egy a férfi, de kettő a nő. A novellák a szerető és a "feleség" hangján is megszólalnak, és a két egészen különböző (vagy egészen hasonló?) szemüvegen keresztül újra a fejünkbe veri a már elcsépelt, de örökérvényű mondást, miszerint az éremnek mindig két oldala van.
A "páros-novellákat", vagyis az egymásra rímelő, más-más szemszögből bemutatott mini-sztorikat szerettem a legjobban. Ilyen volt a "Csokiszív" után a "Tavalyi kollekció" és annak tulajdonképpeni folytatása, az "Ilonka". Az új Viasat3-on futó produkció, a Feleségek luxuskivitelben sugárzásának időszaka alatt különösen megmosolyogtató szomorú az előbbi, hiszen mintha csak az egyik abban szereplő luxusfeleség mesélne a személyzetéről, akikről ugye már tudjuk, hogy hiába nevezzük másként, ők szolgák.. És erre reflexióként olvashatjuk az "Ilonka" c. novellát, ami egy egész más oldalról mutatja be a fiatal, östöndíjas egyetemista mindennapjait, akinek takarítania kell mert nem tudna megélni. Persze ennek végéről sem hiányzik a csavar.
Nagyon "szentesiévás" az egész kötet, amit azért fura így leírni, mert nem ismerem a szerzőt személyesen. Írásait a WMN-en olvastam, az életét kukkolom az Instagramon keresztül, a stílusát azért valamelyest feltérképeztem így, és éppen azt kaptam a novelláktól amit vártam.
A női könyv, mindenki könyve
Ahogy az első olvasók kommentjeit látom, egy közös dolgot fedeztem fel. Mind azt írják "ezek az én gondolataim", "mintha rólam írtad volna", "magamra ismertem". És azt hiszem ez Szentesi sikerének receptje. Hogy olyan mint mi mindannyian, és még van is egy olyan extra képessége, hogy ezt papírra tudja vetni. Egyszerűen, olykor - csak ha indokolt - (de azt ugye tudjuk, hogy mindig indokolt!) egy-egy cifra káromkodással megspékelve, lényegretörően, nem kertelve az életről ír. Mindenkivel megesett, hogy átverték, vagy átverte önmagát. Hogy mást akart mutatni, mint ami. Hogy elvesztett valakit, aki fontos. Hogy megbánt dolgokat. Vagy pénzért tett meg olyat, amit amúgy nem tenne.. Mind ilyenek vagyunk. Gyarlók, esendők.
Anyámra gondolok, aki rákosan fekszik az egyik dél-pesti kórházban. Közben osztrigát hoznak, és eszembe jut, hogy anyám azt se tudja, mi az az osztriga, de ha tudná, akkor se enne, mert most a kemótól amúgy is mindent kihány. Szégyellni kezdtem magam, amiért az a champagne, amit az előbb az orrom előtt locsoltak szét a poharakba, többet ér, mint az anyám élete, akinek nem tudjuk kifizetni a legjobb orvost.
