Olvasni menő! Hogy ezt bebizonyítsam, ismert emberek közreműködésével vágok bele egy olvasásnépszerűsítő kampányba itt a blogon! Olyan elismert arcokat kértem meg, hogy árulják el nekem, mi életük legmeghatározóbb olvasmányélménye, akikre méltán lehet felnézni, mert szakmájukban kiemelkedőt alkotnak és érdekes személyiségek! Hisz ki ne lenne kíváncsi esetleg példaképe kedvenc könyvére? Vagy hogy neki miért éppen az. Milyen élmény fűzi hozzá? Hétről-hétre egy-egy példakép árulja el, mi élete könyve (#eletemkonyve). Ez a kampány jó lehet motivációnak, de akár arra is, hogy olvasmány ötleteket gyűjts! A héten Fiala Borcsa, író, a WMN szerzője árulja el melyik a kedvenc könyve.
Életem könyve - Louis Pergaud: Gombháború
Amint meghallottam a felkérést, ugyan, áruljam már el, melyik a legkedvesebb könyvem, az agyam rögtön leolvadt. Kétségbeesve álldogáltam napokig a könyvespolc előtt, hol ezt, hol azt a kötetet leemelve. Belelapozgattam mind a háromszázötvenkettő legkedvencebb kedvencembe, és képtelen voltam választani közülük. Mintha egy nagycsaládos anyát kérnél meg rá, hogy bökjön rá, ott helyben, mindenki előtt, melyik gyerekét szereti a leginkább. Átkozottul keserves dilemma volt, annyit mondhatok.
Így esett végül az egyik gyerekkori kedvencemre a választásom. Hiába vagyok nőnemű, hiába töltöttem életem java részét lánytestvérek és nőrokonok szoros és igencsak feminin gyűrűjében, legbelül azt hiszem, mindig is inkább egy plezúros térdű kisfiú voltam. Imádtam az indiánregényeket, Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjait, a francia Pál utcai fiúkért, azaz Louis Pergaud Gombháborújáért pedig egyenesen rajongtam.
Végre egy könyv, ami bevállalósan trágár és egy cseppet sem finomkodó vagy negédes, ahol a szerző célul tűzi ki, hogy nem fog megriadni a nyers beszédtől, se a sikamlós szavaktól. És elhatározását sikerrel véghez is viszi. A két hegyvidéki falu gyerekei között – követve a felnőttek által kínált mintát – kitör a háború, miután az egyik fiú azt vágja a másikak fejéhez, hogy nekik „nincs vér a pucájukban”. Bár nem értik pontosan, mit is jelent a sértés, azt tudják, hogy nem hagyhatják megtorlás nélkül a gyalázatot. Ez a casus belli, innen eszkalálódnak az események, főleg azután, hogy a hadvezér Lebrac, aki az iskolában távolról sem teljesít olyan zseniálisan és leleményesen, mint a csatamezőn, kitalálja a hadifoglyok büntetésének legaljasabb módját: vágják le az ingükről, gatyájukról a gombjaikat. Ezzel dupla csapást mér az áldozatokra, egyrészről mert a szülők elől bizony nem könnyű elsunnyogni a marokra fogott nadrágok megalázó hátterét, másrészt mert a végtelenül szegény francia falucskákban az új gombok beszerzése bizony nem egyszerű feladat. Innentől fogva röpködnek a gombok és a válogatott, nyelvileg is zseniális szidalmak, válogatott sértéskészleteket vetnek be egymás ellen, előkerülnek a csúzlik, és agyafúrt hadi cselek valósulnak meg.
Egy szó mint száz, a lelkemben örökké maszatos és kócos, fáramászó, indiánüvöltve kóbor macskát kergető kisfiú mindig ott lapult, már akkor, amikor a paplan alá bekuckózva végigizgultam a Gombháborút. Mégis bő három évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy ne csak észrevegyem őkelmét, de fel is vállaljam, és előre tessékeljem annyira, hogy aztán a segítségével meg tudjam írni a saját fiúregényemet, a Bűntény a Dunán című ifjúsági krimit, ami most fog megjelenni a napokban.