Hol vagy igazság? Hol vagy legendás nagy szerelem? Előbbit csak a jóisten tudja, utóbbi viszont ott van feketén-fehéren Schäffer Erzsébet legújabb, vallomásos könyvének lapjain. A szerző olyan mély és megrázó magánéleti történetről rántja le a leplet, hogy tátva marad az ember szája az őszinteségtől. Fejezetenként, lassan, meg-megszakítva voltam csak képes elolvasni, mert megtépázta a szívemet, lelkemet. Egy olyan intim kapcsolat naplója ez, amely könnyeket csal az olvasó szemébe. Mit könnyeket... megint jóformán zokogtam.
—
"Vegyék kezükbe óvatosan, és szorítsanak nekünk.”
Ezekkel a mondatokkal engedi útjára a fülszövegen az olvasót Schäffer Erzsébet, hogy bemutassa életének - saját bevallása szerint - egyik legfontosabb és legintimebb művét. És én is ezt kívánom minden olvasónak: óvatosan olvassa!
Ugyanis képzeljük el azt a helyzetet, hogy életünk nagy szerelme, akivel több gyermeken és több évtizeden is túl vagyunk már, váratlanul egy szörnyű betegség folytán műtétek sorára szorul, majd végül ágyhoz kötött lesz. Egy olyan beteg ember, aki 24 órás ellátásra szorul és többé kommunikálni is képtelen. Schäffer Erzsébettel ez történt, és olyan mélyen, szeretetteljesen, ámulatbaejtően és hűséggel meséli el férje (és az ő) történetét, hogy szem nem marad szárazon.
Soha nem olvastam még ennyire őszinte és éppen emiatt mélyreható, erős önéletrajzi, naplószerű művet. Aki élt már beteg ember mellett, vagy akár ápolt ilyen embert, annak ismerős és borzasztóan megrázó lesz ez a könyv. De hasznos is lehet azoknak is, akik jelenleg is beteg embert gondoznak, vagy kapaszkodnának ennek kapcsán valami kis reménybe...
Viszont csalódást okozhat, ha az ember szívmelengető, romantikus regényre vágyik, ugyanis a szépsége nem ebben rejlik. Sokkal inkább abban, hogy az írónő gyönyörűen ír, és ezzel a ritka képességgel önti szavakba a megfogalmazhatatlant. Az élményt mélyíti, és hitelesíti, hogy eredeti, családi fotókat is látunk róluk - a fiatal Erzsiről és Tiborról. A könyv borítóján is ők vannak. Tibor ül a földön, bohócnak maszkírozva, Erzsébet pedig a bal szélen mosolyog napszemüvegben.
A kortárs magyar irodalom egyik legszerethetőbb alakjaként emlegetik sok helyen Schäffer Erzsébetet, és ugyan számomra eddig "csak" mint a Nők Lapja szerzője volt ismerős, a Hol vagy? c. könyve után biztosan olvasok még tőle.
A végén a szerző - ritkán látott őszinteséggel - azt is leírja, hogy miért döntött úgy, papírra veti gondolatait. Szerette volna így kibeszélni a fájdalmát, terápiás céllal (itt eszembe jut Péterfy Novák Éva), és segítő szándék is vezérelte, hogy - mint írja - hátha lesznek, akik erőt kapnak, talán ötletet, bátorságot az ápoláshoz... az élethez.
