Még Szentesi Éva ajánlotta az #Életemkönyve sorozatomban Márai Sándor regényét, és mivel Éva legújabb kötete is tetszett, szeretem a stílusát, ezért gondoltam, hogy nem csalódok majd, ha az egyik kedvenc könyvét választom. Na de, hogy életem legnagyobb olvasmányélményei közé kerül, azt nem sejtettem. Persze minden esély meg volt rá, még látatlanban is, hiszen már az új kiadás borítója is megvett kilóra, a címről pedig nem is beszélve. (Tudniillik cím mániás vagyok, de erről talán majd egy másik posztban..) Ha szereted az olyan olvasmányokat, amelyeknél kénytelen leszel folyton hangosan kinyilvánítani tetszésed mondjuk egy "ez mennyire így van!" esetleg egy "istenem, de szívemből szól!" mondattal, na akkor ez a te regényed.
Márai a nagy tanító
Szerelemről, házasságról, életről, magányról mesél. Ez egy olyan könyv, amely után - ha jó pillanatban kap el - biztosan megváltozik benned valami, így csak azoknak ajánlom, akik felkészültek erre az utazásra, a nagybetűs önismeretre. 
A regényben férj és feleség mesél házasságukról és az igaziról, ami mindenkinek a szívében, fejében más és mást jelent. Szerkezete is zseniális, ugyanis első felében a nő, míg második fejezetében a férfi mondja el vallomását közös életükről, kapcsolatukról. Ahogy az várható: egészen más szemüvegen keresztül kémlelve a világot. Márai olyan érzékenységgel szólal meg a feleség, Ilonka hangján, amelyre csak a legnagyobbak képesek. Szerelemről, szenvedélyről, lemondásokról, megalkuvásról, az élet értelméről szól, arról, mit vagy képes megtenni az igaziért.. már ha egyáltalán hiszed, hogy van olyan. Ha pedig hiszel benne, akkor felmerül a kérdés: egy igazi van? Vagy netán több? Különböző válaszokat, több felfogást mutat be Márai, és képes a legbonyolultabb, legmegmagyarázhatatlanabb és legmegfoghatatlanabb érzelmeket úgy elmesélni, mintha mi sem lenne egyszerűbb.
Minek nekünk Coelho, amikor itt van Márai?
Szokásom behajtani a könyvem azon oldalának sarkát, amelyen jó gondolatot olvasok. Szeretem újra és újra elolvasni, adott esetben kiírni egy jegyzetfüzetbe a szép mondatokat, amelyek ihletet adhatnak. Ilyen viszont még nem történt: észrevétlenül origamit készítettem belőle.
Ennek megfelelően akár napestig idézgethetnék a regényből, hiszen olyan gyönyörű és igazi gondolatokkal van tele. Lásd mondjuk ezt:
"Ha az ember szeret valakit, mindig megdobog később a szíve, mikor hall róla, vagy látja. Tudniillik, azt hiszem, minden elmúlik, de a szeretet nem múlik el."
Vagy ezt:
"Minden igazi életben eljön egy pillanat, amikor az ember úgy merül el egy szenvedélyben, mintha a Niagara vízesésbe vetné magát. S természetesen mentőöv nélkül. Nem hiszek a szerelmekben, melyek úgy kezdődnek, mint egy kirándulás az élet majálisába, hátizsákkal és vidám énekléssel a napsugaras erdőben."
De az az igazság, hogy vannak könyvek, amelyekről nem érdemes és valójában nem is lehet írni. Egyszerűen csak el kell őket olvasni, minden egyéb szó felesleges. Ilyen volt A Mester és Margarita és épp ilyen Az igazi is.
Záró jó tanács: a végtelen romantikusok óvakodjanak! Könnyen kijózanítható hatással bírhat a mű.
