Olvasni menő! Hogy ezt bebizonyítsam, ismert emberek közreműködésével vágtam bele egy olvasásnépszerűsítő kampányba! Olyan ismert arcokat kértem meg, hogy árulják el nekem, mi életük legmeghatározóbb olvasmányélménye, akikre méltán fel lehet nézni, mert szakmájukban kiemelkedőt alkotnak, alkottak, és érdekes személyiségek! Hisz ki ne lenne kíváncsi példaképe kedvenc könyvére? Vagy hogy neki miért éppen az. Milyen élmény fűzi hozzá? Mit jelent neki? Mostantól hétről-hétre egy-egy példakép árulja el, mi élete könyve (#eletemkonyve). Ez a kampány jó lehet motivációnak, de akár arra is, hogy olvasmány ötleteket gyűjts! Ezen a héten Rátonyi Krisztina, televíziós műsorvezető árulja el, melyik a kedvenc könyve.
Zilahy Lajos: Két fogoly
Hogyan lehet felelni a kérdésre, hogy mi életem könyve... nos, nagyon nehezen. Nekem legalábbis az volt, mivel életem fontos szakaszait és változásait kísérték végig bizonyos művek, amikre akkor és ott bátran rá mertem volna bökni, hogy „igen, ez életem könyve”. Így azt a könyvet választottam, amihez talán a legtöbbször tértem vissza életemben, nem tudnám megmondani, hogy hányszor olvastam, mert van, hogy csak egy-egy fejezetet ütök fel, ami éppen akkor mocorog a fejemben, aztán kicsit olvasom és félre is teszem, de teljes egészében is biztos, hogy 14-15 körül van ez a szám. Először egy barátom ajánlotta, hogy neki mennyire fontos ez a könyv és olvassam el, majd hónapokig nem mentem a dolog után, mígnem egy szép szeptemberi délutánon a nagyi könyvei között kutattam, ahol – mindig így gondolok erre – sok sok üzenetet hagyott nekem a sorok és kötetek között, megtaláltam Zilahy két könyvét. Az egyik a Halálos tavasz volt, a másik pedig nyilvánvalóan a Két fogoly. A Halálos tavaszt még aznap kiolvastam, és azonnal tudtam, hogy a másikat is olvasnom kell, és nagyon fogom szeretni.
A történet két fiatal szerelméről szól, akiket rövid boldogság után elválaszt egymástól az első világháború, Péter hadifogolyként szenved Oroszországban, Miett pedig itthon válik először a féltés, a magány foglyává, majd a hűség és hűtlenség között próbál utat találni önmagához, és szinte együtt nőhetünk fel vele, amíg olvassuk a regényt. A korrajz magával ragadó, szinte érezni az illatokat, hallani a hangokat és a fő- és mellékszereplők tökéletes megformálásának köszönhetően együtt rezeg az olvasó azzal a borzalmas traumával, amit a háború okozott, az egyének életében és a nemzet életében is. Zilahy úgy írja le a szerelmet, mindegyiket, ami megjelenik a regényben, legyen az két mondat vagy az egész művet átívelő érzelem, hogy belehasad az ember szíve. Mindannyian érzünk így, de nem tudjuk elmondani sokszor, nincsenek rá szavaink. Ha elolvassuk ezt a könyvet, akkor kicsivel több szavunk lesz rá.
A regény minden mondatában ott lüktet az élet, és az élet tisztelete. Talán a regény egyik szereplője, Varga doktor mondja ki a legfontosabb szavakat: „Ez így van jól. Én örülök ennek, ahogy egy kertész örül, ha egy virághagymát lát kibújni a földből, olyan helyen, ahol nem várta. Egy vad, szivárványos, erős hagymát, amit nem ültettek, ami önmagától nőtt ki a földből. Valamit, amiben az élet csodája feszül és keveredik. (...) Ha prédikálni tudnék, mindenkinek azt mondanám: nektek már úgyis mindegy, siessetek megmenteni azt, ami még menthető. (...) Én most csak azt látom, hogy körülöttem a rothadó és vonagló emberi testek dombjain megjelenik egy fiatal szép asszonyi test, szerelemben és egészségben sugározva. Ez valami hatalmas, diadalmas érzéssel tölti el a szívemet... Valami, ami élet és ragyogás ebben a borzasztó pusztulásban...”
A regény 1927-ben jelent meg, de ma is megrendítően aktuális. Nekem mindig mást jelentett, de mindig sokat jelentett, amikor olvastam.