Az animációért köszönet Kőfaragó Zsuzsinak, a napló grafikai megalkotásáért pedig Kőfaragó Annának. 

Azt tudtátok, hogy az Olvasónapló idén a legjobb 10-ben volt az Aranykönyv szavazáson? Köszönjük nektek, hogy szavaztatok! <3 

Ma csoportom újabb résztvevője meséli el, milyen élményekkel távozott a nyolc hetes irodalomterápiás sorozatomról. Már olvashattátok Orsi vallomását a blogomon, aki meglepő őszinteséggel avatott be minket önismereti útjába, de mesélt "Emőke" is, aki azt vallotta az irodalomterápiás utazás neki felért azzal, hogy kiszabadult a csigaházából. Mostani interjúalanyom neve elhallgatását kéri, így nevezzük őt Johannának. Neki a legnagyobb eredménye, hogy változott a testvérével való kapcsolata.  

—

Mindig is érdekelt az önismeret, ezért már az első irodalomterápiás alkalom előtt sejtettem, hogy tetszeni fognak a foglalkozások. Azonban azt nem gondoltam, hogy ennyi mindent fogok kapni ez alatt a nyolc hét alatt. Rengeteg mindenre rájöttem magammal és a családommal kapcsolatban, sok mindent pedig, amit eddig is tudtam vagy éreztem, most sikerült egészen pontosan megfogalmaznom.

A legnagyobb ajándék, amit az irodalomterápiától kaptam, az, hogy rájöttem, hogy többet kellene dolgoznom a testvéremmel való kapcsolatomon. Ezt azóta el is kezdtem, és azonnal pozitív irányba kezdett fejlődni a kapcsolatunk. Ennél nagyobb ajándékot el sem tudok képzeni. Ha nincs az irodalomterápia, lehet, hogy az egész életemet úgy élem le, hogy nincs igazán szoros testvéri kapcsolat köztem és az öcsém között.

"Igazi flow-élmény"

Az irodalomterápia egyik legnagyobb értéke számomra a közösen való gondolkodás volt. Izgalmas volt együtt körbejárni egy-egy témát, meghallgatni mások történeteit. Igazi flow-élmény. Többször is megtörtént velem, hogy egy-egy témafelvetésnél határozott véleményem volt, és el sem tudtam képzelni, hogy máshogy is lehet látni az adott kérdést, majd amikor valaki kifejtette, hogy ő miért gondolja másként, egyszerre úgy kezdtem gondolkozni, ahogy ő, és megértettem a másik nézőpontot is. Ezek a felismerések nagy hatással voltak rám.

Minden alkalommal gazdagabban, más emberként mentem haza a terápiáról.
Úgy érzem, hogy még nagyon sokáig fogok tudni az ott megszerzett tapasztalatokból táplálkozni.

Ma csoportom újabb résztvevője meséli el, milyen élményekkel távozott a nyolc hetes irodalomterápiás sorozatról, amit én tartottam neki. Korábban Orsi vallomását olvashattátok a blogomon, aki meglepő őszinteséggel avatott be minket önismereti útjába. Mostani interjúalanyom neve elhallgatását kéri, így nevezzük őt Emőkének. Elmeséli, hogy már a második foglalkozás után újra elment pszichológusához – véleményem szerint az irodalomterápia kezdő önismeret iránt érdeklődőknek, vagy azoknak ajánlott, akik csoportban még sosem dolgoztak saját magukon. 

– 

"Ilyen közegben borzasztó nehéz ám zárkózottnak és kősziklának maradni!"

Szeretek úgy gondolni vissza a kezdetekre, mintha nem lett volna kedvem az egészhez. De valójában zsigeri szinten éreztem, hogy erre van szükségem – még akkor is, ha fogalmam sem volt arról, mi vár majd az irodalomterápián. Az egészet úgy képzeltem, hogy kreatív feladatokat kell majd megoldani egy-egy olvasmány mentén. Oké, az idegeneket annyira nem csípem és tök bizarr, hogy valószínűleg elég mély dolgokról fognak beszélgetni (én nem!) – na de olvasni szeretek, a kreatív feladatokat is szeretem, mi bajom lehet?

Ági már a kezdet kezdetén elmondta azt, amit utána mi is sokszor ismételgettünk – hol magunknak, hol egymásnak -, ez lett az aranyszabály: annyit fogunk hazavinni, amennyit belerakunk. És én tényleg úgy mentem oda, hogy ha ez igaz, legfeljebb majd kevéssel megyek haza… Aztán hamar rájöttem, hogy ez egyáltalán nem így működik.

Hét teljesen különböző ember gyűlt össze ezeken az alkalmakon, számomra éppen ezért volt döbbenetes, mennyire hamar megtaláltuk egymásban a kincset. Két viselkedésben, alkatban, nézetben, szóhasználatban teljesen eltérő ember ugyanolyan szeretettel fordult a másikhoz, mint azok, akik talán az első perctől közel érezték magukat egymáshoz. Ilyen közegben borzasztó nehéz ám zárkózottnak és kősziklának maradni. Nálam a második alkalommal zúdultak le a falak, amikor egy speciális feladatot kellett teljesítenünk. Nem akarok konkrétumokat elárulni, de körbenéztem, és azt éreztem, egy csapat vagyunk, és biztosan mi vagyunk a „coaching történelem” legkreatívabb, leggyorsabban összeszokott hetes fogata.

"Erre szerintem csak a csoportdinamika képes, és ez elképesztő erőt ad!"

De nemcsak a csoport szempontjából volt előrevivő a második alkalom, hanem egyénileg is. Az este végén ránéztem az elkészült írásaimra, és másnap reggel időpontot kértem a pszichológusomtól (akivel már egy ideje leálltunk a terápiával), mert éreztem, hogy aznap este megszületett bennem egy döntés és segítségre van szükségem ahhoz, hogy tartani is tudjam magam hozzá. Ha már csak ennyivel távoztam volna, az is óriási dolog lenne, de engem rémisztett meg a legjobban, hogy ez még csak a kezdet volt...

Az „én időm” akkor jött el, mikor az egyik kedvenc kortárs íróm egy általam addig nem ismert novellája mentén a testünkkel való kapcsolatunk lett a téma. Olyan mélyre dugott félelmek és gondok jöttek elő, amiket a legvégsőkig igyekeztem volna lent tartani, ha az irodalomterápia nem jön az életembe. Ijesztően mélyre mentem, és ijesztően nehéz dolgokat hoztam fel – de pont ezért emlékszem rá úgy vissza, mint életem legfelszabadítóbb feladatára. Ekkor már egyáltalán nem gondolkoztam azon, hogy olvasatlanul zárom be a füzetem. Mikor rám került a sor, felolvastam a válaszaim, ugyanúgy, ahogy mindenki más is – valahogy azt éreztem, „tartozom” a többieknek ennyivel, hiszen ők is pontosan ugyanezt tették az előző estéken. Ahogy ők félrerakták a félelmeiket, úgy bátorodtam fel én is, az ő bizalmukra építettem fel a sajátomat. Erre szerintem csak a csoportdinamika képes, és ez elképesztő erőt ad.

Jó visszagondolni arra, hogy az irodalomterápia nem maradt nyom nélkül, hogy azóta is – már fél év elteltével – azon az ösvényen lépkedek, amit együtt ástunk ki. Ezek sokszor nagyon nehéz léptek, de – ellentétben eddig nagyon sok mindennel az életemben – meg sem fordult a fejemben, hogy feladjam. Gondolatban tartozom ennyivel annak a 8 heti munkának, ami összeköt minket. Úgy érzem, nem dobhatom ki az ablakon azokat a tanulságokat, amikért együtt küzdöttünk meg.

Sosem lehetek elég hálás ezeknek az embereknek, hogy kiszabadítottak a csigaházamból és rátereltek egy útra, amit magamtól a térképen sem mertem volna megnézni. 

Hagytak már el, rúgtak már ki, csaptak már be, árultak már el. Na és? Kit nem? - vághatod rá, és igazad is van. Ugyanolyanok vagyunk. A különbség talán a feldolgozás és az elengedés módjában lehet. Én a regényeket tartom a legbölcsebb pszichológusoknak. Minden problémára ott vannak a megoldási javaslatok, minden kérdésre ott vannak a válaszok a sorok között. Menekültem már könyvekbe a gondjaim elől, és álltam már fel bukott helyzetből úgy, hogy ebben egy jókor megtalált regény segített. A folytatásban olyan inspiráló könyveket osztok meg veled, amelyek neked is segíthetnek inspirálódni, hogy ne ülj a babérjaidon, hanem igenis tedd meg, amit régóta tervezel. 

–

Manal Al-Sharif: Merj vezetni! 

Ha a tettek erejéről kell történetet válasszak, akkor Manal Al-Sharifé az elsők között jut eszembe. A szaúdi Rosa Parksként emlegetett nő alig múlt el 30 éves amikor fejébe vette, hogy a tiltás ellenére is autót fog vezetni. Megalapította a Women2Drive mozgalmat, amiben arra bíztatta a muszlim nőket, hogy szabadon vezessenek.  Youtubera videót publikált, amin ő maga ül a volán mögött. Ebből aztán óriási botrány lett, le is tartóztatják. A könyv a bebörtönzésével indul, ám hamar a nőjogi harcos bensőséges vallomásába csap át, amelyben elmeséli gyerekkorát, a már kicsi korban átélt megaláztatásokat, majd azt, hogyan vált mérsékelten jámbor muszlimból radikális iszlamistává, aki még még saját családjának magazinjait, családi fotóit és popzenei kazettáit is elégette, majd hogyan fordult el mindettől 2011. szeptember 11-e után. Mindeközben sokat megtudhatunk közben erről az borzalmasan ellentmondásos világról, amely - lássuk be - Magyarországról nézve szinte felfoghatatlan. Csak néhány megdöbbentő tény: sok szaúdi a magánélet védelmére hivatkozva nem hajlandó fényképezkedni

• a szaúdi kultúrában a zene az egyik legnagyobb tabu: a "sátán füttyeként" emlegetik
• a nők jóformán csak férfi kísérővel, tetőtől-talpig eltakarva jelenhetnek meg
• kijelölt férfi gyámjuk nélkül ügyet nem intézhetnek, korra való tekintet nélkül
• a rokoni kapcsolatban nem álló ellenkező neműek nem lehetnek egy légtérben 
• nőket (!) máig körülmetélik (bár ma már ezt sok szaúdi kórházban bűncselekményként kezelik) 

Ugyan a könyv 2017-ben jelent meg (itthon 2018), meggyőződésem, hogy az ő mozgalmának köszönhető, hogy 2018. január elsejével már engedik a szaúdi nőket autót vezetni!

Manalt nőjogi harca közben a rendszer ellenségének látják, támadják, megvetik, de a megpróbáltatások ellenére kitart, feláll az elbukott helyeztekből és harcol azért, hogy muszlim nőtársainak jobb élete lehessen. Ha inspiráló nőre gondolok, vagy olyan könyvet kell mondjak, ami motivál, akkor azt hiszem Manal Al-Sharif történeténél inspirálóbbat, amiből erőt meríthetünk, keresve sem találunk napjainkban. 

Michelle Obama: Így lettem 

Néha nincs is inspirálóbb, mint megismerni valakit, akire felnézhetsz, akit példaképként emlegethetsz - pláne ha nehezebb időszakot élsz meg. Megismerni valakit pedig egy jó beszélgetés útján lehet. Ugyan Michelle Obamával nem lenne túl egyszerű cseverészni, de szerencsére itt van nekünk kíméletlenül őszinte, és hihetetlenül személyes önéletrajza, ami olyan közvetlen stílusban íródott, hogy olvasás közben úgy érzed, mintha vele beszélgetnél. Michelle ex-elnök férje nélkül is érdekes személyiség, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy könyvbemutatói tízezreket vonzottak szerte Amerikában, stadionokat tölt meg, az önéletrajzból pedig a megjelenése után nem sokkal már milliós példányszám fogyott - ezt könyvnek nagyon ritkán sikerül. Amilyen csendben hagyta ott a Fehér Házat, olyan hangos most a "visszatérése". 

Politikatudomány diplomám van, és épp akkor jártam egyetemre, amikor Barack Obama volt az USA elnöke, így követtem többnyire 8 éves elnöki ciklusát. Azt hiszem a "Minden sikeres férfi mögött egy nő áll" mondás Michelle jelmondata is lehetne. Két diplomát szerzett, és menő állása volt, amikor megismerkedett szerelmével: Barack Obamával. 8 évig állt férje mellett úgy, hogy feladta karrierjét, áldozatot hozott azért, hogy Barack lehessen az Egyesült Államok első afromerikai elnöke. Egyszerre volt túlterhelt anya, megfelelni akaró feleség, minden pillanatban példaképként fellépni akaró first lady, feltörekvő fekete egyetemista többnyire fehér hallgatók között, és olyan ismert arc, akinek minden lépését árgus követték. Joggal merülhet fel a kérdés: mégis hogyan csinálhatta mindezt egyszerre? A magam részéről tudni akarom a receptet, hiszen hihetetlen tanulságosnak érzem a történetét. Szerencse, hogy Michelle vette a fáradtságot, és kendőzetlenül leírta történetét nekünk, hogy tanulhassunk belőle. Ezzel pedig másokat is arra buzdít, hogy azzá váljanak, akivé szeretnének.  

Fodor Marcsi, Neset Adrienn: 50 elszánt magyar nő 

Minden tinilány kezébe nyomnám ezt a könyvet - ha lehet kötelező jelleggel-, de a felnőtteknek is rendkívül motiváló olvasmány. Az 50 elszánt magyar nő nemcsak igényes illusztrációival és rajzaival vett le a lábamról, hanem elképesztően sok dolgot tanultam is belőle, és nem utolsósorban engem is inspirált. A kötet tele van nőkkel, akik fellázadtak előre elrendelt sorsuk, szerepük és a bebetonozott társadalmi elvárások ellen. Olyan korokról mesél, amikor a nők nem tanulhattak, nem írhattak, nem léphettek színpadra, nem sportolhattak vagy épp nem lehetettek pilóták. Mégis akadtak olyan végtelenül elszánt nők, akik szembeszálltak a normákkal, és azt tették, ami az legvadabb álmuk.

El tudod képzelni ma, hogy volt idő, amikor azt mondták, hogy a nőknek nem való a sport? Ha mégis mozogni akarnak, a házimunka elegendő testmozgás számukra? Kronberger Lili mégis egy ilyen korban szerezte meg (1908-ban) 17 évesen a magyar sporttörténet első világbajnoki aranyérmét. Igen, egy nő! Vagy ismerős Brunszvik Teréz neve? Ugye nem. Milyen kár! Sokat köszönhetünk neki. 200 éve azt találta ki, hogy a pici gyerekeket taníttatni kell, mert amit két-három évesen megtanulnak, az majd egész életükben elkíséri őket. Akkoriban kinevették, ma már tudjuk, hogy igaza volt, hiszen mind jártunk óvodába, nem igaz?! Brunszvik Teréz alapította az első óvodát! 

És csak kettőt emeltem ki az ötvenből. Egy biztos, a kötet olvasása után számos példaképed lesz, elképesztően motiváló nőkről olvasni pedig minket is inspirálhat a saját vágyaink elérésében.  

Edith Eva Eger: A döntés

Bár lépten-nyomon ajánlom, nem maradhat ki ebből a listából sem, hiszen számomra ez volt a nagybetűs INSPIRÁLÓ KÖNYV! Úgy érzem, ez az a regény, amely helyretette az életem, amely voltaképpen megmentett. Életem eddigi legnehezebb időszaka volt a tavaly novemberi, és nagyban köszönhető ennek a könyvnek, hogy mára már őszintén kijelenthetem: jól vagyok. Edith Eva Eger lett a legnagyobb példaképem. Ez a könyv segít az elengedésben, a megbocsájtásban, a szabadságod és önmagad megtalálásában. 

Dr. Edith Eva Eger tizenhat éves volt, amikor a nácik megérkeztek szülővárosába, Kassára, és családjával együtt elhurcolták Auschwitzba,1944-ben. Szüleit a hírhedt náci orvos, Joseph Mengele gázkamrába küldte, amit Edith végignézett, majd később szülei gyilkosa kérte arra, táncolja el neki a Kék Duna keringőt - jutalmul egy vekni kenyeret kapott. Csodával határos módon a kislány nővérével együtt túlélte a haláltábor borzalmait, majd Amerikába ment, és úgy döntött megbocsájt fogvatartóinak, szülei gyilkosának. Sőt, azóta pszichiáter lett, és arra tanítja az embereket, hogyan engedjék el a múltjukban történt tragédiákat. Azt hiszem nála hitelesebben a tettek erejéről, a bukásból való felállásról és a motivációról senki sem írhat. Ráadásul a könyvben az a csodálatos, hogy egyáltalán nem hangol le, nem nyomaszt, hanem épphogy elképesztő erőt ad! Az inspiráló polcon ezért ott a helye! 

Sarah Ivens: Erdőterápia

Ki ne érezte volna már, hogy a mindennapi stressz és taposómalom mellett olvasni, vagy éppen edzeni sincs idő, nemhogy tenni valami jót, vagy akár megváltani a világot. Ahhoz, hogy kellő motivációnk legyen, kreatívak legyünk, semmi se állhasson álmaink és nagy tetteink útjába, kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy muszáj feltöltődni! Persze lehet ezt hatékonyan és kevésbé hatékonyan is csinálni. Előbbire szavazok, ehhez egy jó saját módszerem is van: az erdőfürdő. Segítségként pedig egy könyvem: az Erdőterápia.

Sarah Ivens könyve azoknak szól, akik mindig csak álmodnak arról, hogy majd kimennek a természetbe, akik tervezgetik a pikniket, de az állandó rohanásban mindig elhalasztják, akik beszorulnak a négy fal közé és észre sem veszik az évszakok változásának szépségét. Kis pofon ez egy nagyon ötletes könyvben. A kezdő stresszlevezető módszer városlakóknak! A japánok találták ki a 80-as években a sirin-joku, vagyis az erdőfürdőzés kifejezést, amely ma már egyes helyeken népszerűbb, mint a jóga. Az elv szerint a természetben tett séta fantasztikus hatással lehet a testre és a lélekre egyaránt. De számos területen tetten érhetjük az erdő jótékony hatását. Tanulmányok bizonyítják, hogy összefüggés van a természet és a kreativitás között. A zöldben az agy nyitottabb a reflexióra, az álmodozásra és az elkalandozásra, ami fokozza a kreativitást. Sőt, holland kutatók még azt is bebizonyították, hogy tovább élnek azok, akik zöld környezet közvetlen közelében laknak. 

A könyv praktikus tanácsokat, könnyen megvalósítható, szórakoztató ötleteket, inspirációt ad azoknak, akik szeretnének változtatni, és boldogabban élni. Ne feledd: az inspirálódás feltöltődéssel kezdődik!

Fotók: Peleskey Bence

–

A  Telekom hiszi, hogy a jövő MOST kezdődik, tehát most kell cselekednünk - például belevágnunk az olvasásba, és többé nem kifogásokat gyártani, hogy miért nincs rá időnk! A cikkre a Telekom kért fel, hogy segítség némi inspirációt gyűjteni.

Nem túlzás, ez a könyv mentett meg, életem eddigi legnehezebb időszaka volt a tavaly novemberi, és nagyban köszönhető ennek a könyvnek, hogy túléltem, hogy jól vagyok. Ezért Edith Eva Egernek életem végéig hálával tartozom, ő a legújabb példaképem, és küldetésként terjesztem, mert ez a könyv segít az elengedésben, a megbocsájtásban, a szabadságod és önmagad megtalálásában.

—

A megjelenése után egy évig a polcomon állt parkolópályán, belekezdtem ugyan, de hamar letettem, mert nem fogott meg. Egy évvel később úgy éreztem megint adok neki esélyt. A legjobb döntésem volt. Nem hiszek a véletlenekben. Ennek a könyvnek akkor volt tökéletes helye és megfelelő ideje az életemben. Ez a legtöbb könyvnél egyébként így van - ha az ember tudatosan, magát ismerve, befelé figyelve választ olvasmányt. Ezért nem nézem jó szemmel, amikor itt-ott lesújtó véleményeket olvasok egy-egy könyvről. Ugyan külön kell kezelni a pocsékul megírt könyveket, amik hemzsegnek az írói/nyelvtani hibáktól, de pusztán azért leszólni egy írást, mert az épp nem talált meg, butaság.(Dobozi Dudás Detti fotója.)

Amit megtanultam belőle, hogy az elengedés az elfogadással kezdődik. Meg kell tanulnunk becsben tartani azokat a sérüléseket, amelyeket a múltunk ejtett rajtunk, és szeretni önmagunkat.

Dr. Edith Eva Eger tizenhat éves volt, amikor a nácik megérkeztek szülővárosába, Kassára, és családjával együtt elhurcolták Auschwitzba,1944-ben. Szüleit a hírhedt náci orvos, Joseph Mengele gázkamrába küldte, amit Edith végignézett, majd később szülei gyilkosa kérte arra, táncolja el neki a Kék Duna keringőt - jutalmul egy vekni kenyeret kapott. Csodával határos módon a kislány nővérével együtt túlélte a haláltábor borzalmait, majd Amerikába ment, és úgy döntött megbocsájt fogvatartóinak, szülei gyilkosának. Sőt, azóta pszichológus lett, és arra tanítja az embereket, hogyan bocsássanak meg a múltjukban történt események miatt - legyen az bármi. Azt hiszem nála hitelesebben a megbocsájtásról senki nem írhat. És pont.(Kállai Noémi fotója.)

Sokan jelezték, amikor bedobtam közös olvasmánynak, hogy rettegnek tőle, mert a holokauszt témája miatt minden bizonnyal nyomasztó, félnek elkezdeni. De Edith Eva Eger könyvében éppen az a csodálatos, hogy egyáltalán nem hangol le, hanem épphogy elképesztő erőt ad! Erőt az újrakezdéshez, a megbocsájtáshoz, az elengedéshez, önmagad újraépítéséhez. Mégha ellentmondásnak is hangzik, őrületesen felemelő és motiváló az írás. Az se ijedjen meg, aki nem kedveli a holokauszt témájú könyveket (ugyan jómagam kifejezetten szeretem ezeket), ugyanis a könyv egyharmada szól a haláltábotrról, a nagy része már Edith Auschwitz utáni életéről, majd praxisáról, és különböző esetekről szól, amelyekkel foglalkozott és amelyekben segített. Szerintem mindenki megtalálja magát az írásban valahol. Én is megtaláltam.

Ritka, hogy egy könyv ekkora általános népszerűségnek örvend. Alig találkozom olyannal, akinek ne tetszett volna, vagy érezné úgy, hogy megváltozott a gondolkodása az olvasása után. Molyon a maga 97 százalékával is igazán kiemelkedő.  A Nincs időm olvasni kihívás márciusi témája egy inspiráló könyv! Ha még nem olvastad A döntést, legyen ez a hónap könyve! Ennél inspirálóbbat ugyanis keresve sem találhatnál!

Zárásként: Edithre akkor figyeltem fel, amikor az On the spot stábja vele forgatott. Sokáig nem volt elérhető online a riport, de nemrég valaki újra feltöltötte. Óriási köszönet érte.

Téli csoportom egyik volt részvevőjével készítettem interjút az irodalomterápiáról, hogy jobban belelássatok mi is ez. Hálás vagyok hogy Orsi tudja, hogy az önismeret van olyan menő, hogy ezt igenis fel lehessen vállalni akár arccal is. Fantasztikus ember, sok Orsi kellene még erre a Földre, és a világ jobb hely lenne. Olvassátok el a mini interjúm vele arról, hogy érezte magát irodalomterápiás foglalkozásokon. 

Miért döntöttél úgy, hogy eljössz?
 

Amikor megláttam a felhívást, akkor az volt a fejemben, hogy mit veszíthetek?! A legrosszabb esetben:

• megismerhetek pár új embert,
• egy új módszert,
• és talán önmagamhoz is közelebb kerülhetek.

Az irodalom, a könyvek eddig csak adtak nekem, sokszor nehéz pillanatokon segítettek át. Szóval teljes mértékben nyitott voltam, és nagyon kíváncsi.

Voltak-e előzetes elvárásaid? 
 

Szerencsés vagyok, mert korábban már volt alkalmam önismereti csoportban részt venni, így már voltak elképzeléseim, hogy mire számíthatok. Tudom, hogy ez személyiség kérdése, de én szeretek másokkal együtt dolgozni. Ahány ember, annyi szemszög, amelyekkel az én rálátásom is szélesedik a világra. Sokszor nem vesszük észre, de hatással vagyunk egymásra, adunk és néha elveszünk egymástól. A kapcsolatokban benne van a változás/fejlődés is. Ráadásul sokszor ilyenkor szembesülök azzal, hogy nem vagyok egyedül.

Tanulságos meghallgatni mások történetét, mert akár a saját megoldásunkra is rálelhetünk.

Az első alkalom előtt izgultam, hogy milyenek lesznek a többiek, szimpatikus leszek-e, de az a tapasztalatom (és abban hiszek), hogy mindig olyan emberek gyűlnek össze, akik elsősorban adni tudnak egymásnak (fogalmazhatnék úgyis, hogy dolgunk van egymással). Nincsenek véletlenek.

Mi tetszett a legjobban a foglalkozásokon?
 

Minden alkalomnak volt egy témája, és az a pár óra tényleg arról szólt, hogy minél jobban el tudjunk benne mélyedni. A feladatok ráhangoltak, semmi sem volt kötelező, az irányítás nálunk maradt. Továbbá nekem adott egy rendszerességet, hogy hetente találkoztunk. Minél több hét telt el, annál inkább úgy éreztem, hogy “haza megyek”. Talán ez kicsit túlzásnak tűnhet, de tényleg növekedett a bizalom a csoporttal szemben, egyre meghittebb beszélgetések zajlottak le közöttünk, és úgy éreztem, hogy segíteni is tudunk egymásnak. Azóta, hogy befejeztük hiányzik is, hogy megbeszéljük a héten történteket, kivel mi történt.

Milyen volt a hangulat, hogy érezted magad a csoportban?
 

Nagyon sokat kaptam a csoporttagoktól, mindenkitől. Az általuk átélt dolgok, tapasztalatok, élmények, segítettek a saját életemben is rendet rakni. A kezdeti feszengés hamar feloldódott, és a mai napig hálás vagyok a többieknek az őszinteségükért, a támogatásukért. Ez a 8 hét konkrétan elrepült.

Miért tartod fontosnak az önismeretet, miért foglalkozol ezzel?

Nekem az önismeret a szabadságot jelenti. Szabadon élni, döntéseket hozni, tapasztalni, fejlődni, felelősséget vállalni az életemért. Olyan erő, amivel eddig is rendelkeztem, csak nem tudtam róla (vagy nem akartam tudni róla). 

Minél jobban megismerem magam, annál több színt, ízt, hangot, érzést fedezek fel a körülöttem lévő világban. Minden sokkal intenzívebb, úgy érzem mintha egy álomból ébredtem volna, igazán most kezdtem el élni.

Mit adott neked a 8 hétnyi irodalomterápia?

 
A legrosszabb forgatókönyv sem hangzott rosszul, de ennél többet kaptam. 8 hét alatt az életem fenekestül felfordult, minden megtörtént, ami számomra komfortzónán kívül van. A tervezett, gondosan felépített életem megrendült, de a kétségbeesés helyett nyugalom töltött el. A találkozások segítettek feldolgozni, rendbe tenni az életemet. Az elfogadást erősítette bennem, hogy tovább tudjak lépni.

Zárásul Orsi egy levelet is írt, amiből még jobban megérthetitek, mit élt át a 8 hét alatt:

"Mintha lebegnék, könnyebb a testem, könnyebb a lelkem. Újabb ismeretlen területet fedeztem fel Orsi felség területén, minden dicsőséggel és szükséges fájdalommal. Kiderült, hogy van pár eddig fel nem fedezett sérülésem, amelyeket eddig nem akartam észrevenni.  Pedig fájtak, mély vágások a lelkemen. Néha egy-egy könny jelezte a létezésüket, de hamar felváltotta egy erőltetett mosoly, és egy gyenge, halk mondat: “Jól vagyok, hiszen minden rendben van az életemben”.

Ez nem volt hazugság, a jelenem tele van örömmel, bosszúsággal, mégis egész. Önmagammal töltött idő alatt jelent meg egy ismeretlen érzés, amely bizonytalanná tett. Valami fájt, de nem tudtam, hogy hol és miért. Gondoltam ideje újra "tükörbe nézni", és megtervezni az újabb expedíciót Orsi ismeretlen tájain, ahova eddig nem merészkedtem bátorság hiányából.

Nem ez volt első expedícióm, így korábban már megtapasztaltam, hogy mivel járhat az ismeretlen küldetés. Hiába tervezek, felülírhatja egy váratlan emlék, egy érzés, ami velem történt, de mégis idegen. Ameddig idegen, addig kevésbé fáj. Aztán egyszer csak ismerős lesz, ahogy tisztul az emlék, úgy jövök rá, hogy ez is hozzám tartozik. Én vagyok, ez a fájdalmas emlék is.

Elmúlt, régen történt, egy csepp volt, ami hullámmá erősödött. Néha nagy vihar kerekedett, és elmosta a hétköznapjaim. A csendben ülve, a pusztításokat nézve, nem értettem ki vagyok, hogy vagyok erre képes és miért, mintha megszálltak volna. Hajtogattam magamban, hogy ez nem én vagyok, kell legyen rá egy magyarázat. Átvette az irányítást a múltam egy sötétebb része, de én voltam. A felfedezés megkönnyebbüléssel jár, a hátamon cipelt teher könnyebbé vált.

Elindultam az úton, az első lépés talán a legnehezebb, bizonytalansággal és reménnyel. Minden sarkon, minden elágazásánál vár rám egy újabb érzés, egy újabb élmény, egy újabb tapasztalat. Fárasztó, néha dühös vagyok, majd elkeseredett és azonnal szeretnék visszafordulni. “Minek indultam el?! Egyre rosszabb minden, miközben boldog voltam.” Minden lépésnél újabb és újabb döntést kell meghoznom, egyre nehezebb, egyre sötétebb. Egyedül vagyok, önmagamra számíthatok. A reszkető lépésekből, egyre magabiztosabb lépések születnek, kezdek bízni magamban, de ami a legfontosabb, hogy kezdem megszeretni Orsi felfedezett és felfedezetlen területeit. Orsit, akinek van fényes, vakító és csodálatos oldala, de ugyanakkor hozzátartozik, sőt ez teszi igazán különlegessé, bátorrá, egy sötét oldal.

Ahogy a sötétséget el kezdi felváltani a fény, úgy jön a felismerés is, hogy nem vagyok egyedül. Látok aggódó, szerető, dühös, nem törődő arcokat. Van, aki rám néz, engem figyel, de olyan is akad, akit én nézek, de ő észre se vesz. Találkozások, amelyek adnak és olykor elvesznek, de mindegyikkel változom. Akad köztük olyan, ahol csak köszönünk egymásnak, de van, aki csatlakozik hozzám (vagy én hozzá), és közösen folytatjuk az utunkat. Nem tudom meddig kísér (vagy én őt), de szabadnak érzem magam és hálásnak.

Mintha lebegnék, könnyebb a testem, könnyebb a lelkem."

Oláh Evelin Orsolya

Történt már, hogy egy szerelmi csalódás után jólesett egy romantikus könyv, vagy egy veszteség után olvastam olyat, ami átsegített egy nehezebb időszakon. Önbizalomhiányos perceimben is találtam már olyan könyvet, ami kúraként hatott a lelkemre. Ez az alapja az irodalomterápiának. Csoportosan olyan versekkel, novellákkal foglalkozunk, amelyek kiválóak terápiás feldolgozásra. Legyen szó legmélyebb vágyainkról, féltékenységről, szülőkkel való kapcsolatról vagy épp testképünkről. Három terápiás sorozaton vagyok túl, mindegyikben hat-nyolc fővel dolgoztam együtt az elmúlt fél évben. Ennyi benyomás után döntöttem úgy, írok a tapasztalataimról, élményeimről.

−  

Az olvasás hiszem, hogy terápiának is kiváló. Én legalábbis számtalanszor éreztem már, hogy egy-egy könyv úgy hat rám, mint egy önfejlesztő kezelés. Szerintem ráadásul az egyik leghatékonyabb formája a személyiségfejlesztésnek. Ez amolyan hitvallásom is, nem hiába tűztem ki missziómnak az olvasásnépszerűsítést. Egy évvel ezelőtt szaladtam bele teljesen véletlenül az irodalomterápiába. Részt vettem egy ülésen, de már akkor az érdekelt, hogyan képezhetném magam csoportvezetővé, ugyanis 10 év riporteri múlttal a hátam mögött először találkozott, ami régóta életem két legfontosabb területe: az önismeret és az irodalom. Hogy hogy nem, éppen indult egy képzés, így mára már csoportokat vezetek. Három csapattal dolgoztunk együtt az elmúlt fél év során. Teljesen különböző emberek, mind egytől-egyig csodálatosak, és nemcsak nekik, hanem nekem is elképesztően sokat adtak ezek az alkalmak, rengeteget változtam és fejlődtem a saját magam területén. 

Na de hogy néz ki egy ilyen terápia? 

Sokan ezt kérdezik először. Teljesen érthetően. Anélkül, hogy bármi fontosan elárulnék arról, mi is történik egy-egy ülésen, ugyanakkor ne csak rébuszokban beszéljek, annyit mondhatok, hogy ez egy önismereti foglalkozás, ahol az irodalom "csupán" apropó. Azt látom, manapság nagyon kevesen foglalkoznak önmagukkal, a lelkükkel. Egyre kevesebb a kommunikáció otthon is, nem csak a munkahelyeken. Rettentő sok frusztrációt okozó dologgal szembesülünk nap nap után, és iszonyúan sok fájdalmat nyelünk le, anélkül, hogy kimondanánk. Az ország kollektív mentális állapotát elnézve mindenkire ráférne egy kis személyiségfejlesztés. Nos itt más nem történik: hetente két órában beszélgetünk a lelkünkről, ám egy irodalmi szöveg, apropóján és az én kérdéseim mentén. 

Több ez mint egy irodalmi klub!

Bár nagy vágyam egy élő irodalmi klub is, (online azért április óta működünk: ITT VANNAK A RÉSZLETEK, ha nem tudod mire célzom) itt nem végig a szöveggel, sokkal inkább a megdolgozandó területtel foglalkozunk az óra nagy részében. Legyen szó anyáról, apáról, testvérekről, munkahelyi konfliktusokról, testképről, legmélyebb vágyainkról, vagy akár a gyászról. Kreatív feladatokkal hozzuk ki magunkból azokat a mély érzéseket, amelyek a terápia végeztével nagyban hathatnak a személyiségfejlődésedre. Kérdések merülhetnek benned fel, melyekre saját magadtól kaphatsz válaszokat, avagy persze a csoporttól. 

Ami fontos: sosem arra az iskolából ismerős kérdésre keressük a választ egy szöveg megismerése (közös felolvasása) után, hogy "mit gondolt a költő/író?" hanem arra, hogy "Te hol vagy a szövegben?"

A csoport csodája

Hét-nyolc fős zárt csoportban dolgozunk, ami azt jelenti, hogy a résztvevők vállalják, hogy 8 héten át (lehetőség szerint) minden alkalommal eljönnek a foglalkozásokra. Kiszállni ki lehet, beszállni menet közben már nem. Tulajdonképpen ezt jelenti a zárt csoport. 

Jómagam számos személyiségfejlesztő "szeánszt" végigjártam már, de sokszor egyedül voltam. A csoportos forma viszont - nemrégiben értettem meg -, hatalmas lehetőség a fejlődésre. Segít abban, hogy több nézőpontot ismerjünk meg, az empátiánkra is jó hatással van, arról nem beszélve, hogy a saját problémáinkat egészen más szemszögből vizsgálhatjuk meg, pusztán azzal, hogy idegenekkel kibeszéled.  

Egyébként sokan éppen ettől félnek a leginkább, hogy vadidegen emberek előtt kell kitárniuk a lelküket, de az a tapasztalatom, hogy a legfélénkebb ember is bimbózó rózsaként nyílik ki a végére. Hihetetlen ereje van annak, hogy idegenek mesélnek egymásnak az életükről, és látni azt, hogyan lesznek egy összeszokott csapat a végére (akár valódi barátok) csodálatos élményt jelent nekem is. Ha viszont nagyon félénknek érzed magad is fontos leszögeznem: semmi sem kötelező. Mindenki annyit visz haza egy-egy foglalkozásból amennyit beletesz. Ha visszahúzódó, megfigyelő álláspontra helyezkedsz a találkozókon, azt is megteheted, de tudd: a saját fejlődésnek akkor éppen te magad leszel gátja!

Ha felkeltettem az érdeklődésed, az e-mail címemen jelentkezhetsz még a hamarosan induló csoportjaimba: Jelentkezés: agiszabados@gmail.com (frissítés: LEGKÖZELEBB MÁJUSBAN INDUL ÚJ CSOPORT!)KÖNYVAJÁNLÓ A TÉMÁBAN:

Irvin D. Yalom: A Schopenhauer-terápia
Irvin D. Yalom: A magyar macska átka 
Edith Eva Eger: A döntés 
HVG Könyvek sorozat: A terapeuta esetei 

Februárban nemcsak a szerelmeseket ünnepeljük, hanem immár két évtizede a házasság hetét is. Ez az Angliából indult kezdeményezés a házasság és a család fontosságára hívja fel a figyelmet. Ennek kapcsán lett a Nincs időm olvasni kihívás ehavi témája a házasság, aminek nagyon gazdag irodalma van, jómagam is több művet olvastam már a témában. Mutatok néhányat. 

Elváltaknak, éppen válóknak vagy válni készülőknek: Domenico Starnone - Hurok

Egyből indítok egy húsbavágóval. Persze, persze tudom vannak azok a házasságok, amelyek 40 év után is csupán a szerelemről szólnak, csak nekem még nem mutattak olyanokat. Egyszuszra olvasós, rendesen földbe döngölős. Egy délután alatt kivégeztem Domenico Starnone kisregényét, és a végén csak annyit tudtam mondani, hogy "hűha.. ez súlyos!" Témája miatt nem túl lélekemelő olvasmány, de cserébe ad egy jó nagy maflást mindannyiunknak! Valamennyiünknek szól ugyanis, mert szerintem egytől-egyig találhatunk benne azonosulási pontot. Merem állítani, hogy aki azt mondja nem, az hazudik. Ma, amikor a házasságok több mint fele válással végződik, elég aktuális olvasmány. Ha nem volt elég ennyi, ITT írtam róla hosszabban! 

Ha javítani szeretnél a házasságodon: Gary Chapman - Az 5 szeretetnyelv

Gary Chapman az az ember, aki 25 éve tudja mi a boldog házasság titka. Ezért is alkotta meg az öt szeretetnyelv rendszerét, ami azt gondolom, tényleg kulcs lehet egy boldog házassághoz, pláne ha férj és feleség is kellően nyitott rá. Leghíresebb könyvét az Egymásra hangolvát közel 50 nyelvre fordították le, és sok milliós példányszámban adták már el a világon. Chapman terapeutaként sok válságban lévő házaspárral beszélgetett, és ezek után jött rá, valamint fogalmazta meg az öt szeretetnyelvet. Abból indul ki, hogy mindenkinek a legalapvetőbb szükséglete a szeretet, és mindannyian vágyunk is erre, sőt ezt képesek is vagyunk kifejezni, csak persze nem mind ugyanazon a nyelven. Szerinte, ha tisztában vagyunk a saját szeretetnyelvünkkel, akkor képesek leszünk harmonikus kapcsolatban/házasságban élni, és már reménytelennek tűnő, válás előtt álló párok is visszafordíthatják az első ránézésre végzetesnek tűnőt. Nagy mágus az öreg, és tényleg működik, amit megalkotott. Az öt szeretetnyelv:

• minőségi idő
• elismerő szavak
• szívességek
• ajándékozás
• testi érintés.

Persze azóta óriási bizniszt építettek a szeretetnyelvek köré, és már nemcsak házasságban élőkre, hanem gyerekekre, kamaszokra, sőt még szinglikre és külön férfiakra is kibővítette a szeretetnyelveket. Egyébként járt másfél éve Magyarországon, akkor ezt írtam róla.

A mi lett volna ha tökéletes regénye: Laura Barnett - Variációk egy párra

Már nem telik el úgy ajánló, hogy ne tudnám valamilyen úton módon beilleszteni tavalyi egyik kedvencem Laura Barnettől a Variációk egy párra című (szerintem) remekművet. (Talán írok a szerzőnek, hogy most már valami köszönőlevelet küldhetne!) De nincs mit tenni, muszáj ajánlanom, hiszen házasság a témánk, és ez egy házasságról (is) szóló regény. Abból is a jó fajta. Ugyanis mi másról is szólna az ásó, kapa, nagyharang utáni időszak, ha nem a döntésekről. Itt éppen ezt élhetjük át több verzióban. A több síkon játszódó, hosszú évtizedeket felölelő regény Eva és Jim szerelmét, majd házasságát mutatja meg három verzióban, egészen öreg korukig. Tulajdonképpen arról szól, hogy a döntéseinknek mekkora súlya, jelentősége és következménye van! 

Itt írtam róla hosszabban! 

Egy csodálatos kapcsolat valódi lenyomata: Szabó Magda - Megmaradt Szobotkának

Ez a kakukktojásom, ugyanis nem olvastam, de ezer meg ezer éve tervezem. Azt beszélik, Szabó Magda férje halála után bezárkózott és hónapokig csak szerelme hagyatékát gondozta, és hozzálátott, hogy megírja élete legnehezebb könyvét. Kinyitotta a lezárt fiókokat, kiürítette a kéziratokkal tömött szekrények mélyét, és megtette azt, amit tennie kellett: életre keltette az igazi Szobotka Tibort. Ez a könyv regény, de nem regényes életrajz, sok tekintetben rendhagyó mű. Természetes módon mosódik egybe benne Szobotka Tibor szövege (memoárrészletek, naplófeljegyzések, gyermekkori írói kísérletek) Szabó Magdáéval, és kiegészítik egymást, szinte felelgetnek egymásnak. Egybeforrnak, hiszen a két élet is egy volt, elválaszthatatlan egész. Ezért szerelmi történet is ez a könyv, persze az is a maga rendhagyó módján. Szerelmük maga volt a teljesség, csata, amelyben a szerelmesek megnyerték egymást, és elvesztették önmagukat. 

1982 ​tavaszán halt meg Szobotka Tibor, aki nemcsak írótársa volt Szabó Magdának, hanem több mint harminc éven át a férje is. 
A fotót a nullahategy.hu oldalról kölcsönöztem! 

Az örökérvényű, tele életigazságokkal: Márai Sándor - Az igazi

Márai Sándor nagy tanító. Szerelemről, házasságról, életről, magányról mesél. Ez egy olyan könyv, amely után - ha jó pillanatban kap el - biztosan megváltozik benned valami, így csak azoknak ajánlom, akik felkészültek erre az utazásra, a nagybetűs önismeretre. A regényben férj és feleség mesél házasságukról és az igaziról, ami mindenkinek a szívében, fejében más és mást jelent. Szerkezete is zseniális, ugyanis első felében a nő, míg második fejezetében a férfi mondja el vallomását közös életükről, kapcsolatukról. Ahogy az várható: egészen más szemüvegen keresztül kémlelve a világot. Márai olyan érzékenységgel szólal meg a feleség, Ilonka hangján, amelyre csak a legnagyobbak képesek. Szerelemről, szenvedélyről, lemondásokról, megalkuvásról, az élet értelméről szól, arról, mit vagy képes megtenni az igaziért.. már ha egyáltalán hiszed, hogy van olyan. Ha pedig hiszel benne, akkor felmerül a kérdés: egy igazi van? Vagy netán több? Különböző válaszokat, több felfogást mutat be Márai, és képes a legbonyolultabb, legmegmagyarázhatatlanabb és legmegfoghatatlanabb érzelmeket úgy elmesélni, mintha mi sem lenne egyszerűbb. Ha ennél is hosszabban olvasnád mit gondolok a regényről, ami azóta az egyik nagy kedvencem: ITT találod! 

Alessandro Baricco: Selyem

Alessandro Baricco kortárs olasz író Selyem című kisregénye nem túlzás azt mondani, hogy már életében klasszikussá vált. Amennyire rövid, annyira csodálatos. Egy nagyon erős mű a vágyakról, vágyódásról, boldogság kutatásáról, szenvedélyről. Majdnem olyan, mint egy ballada: tragédia dalban elbeszélve. A szerző maga a fülszövegben ezt írja róla: „Ez nem regény. Nem is elbeszélés. Ez egytörténet. Olyan férfiról, aki beutazza a világot, s a végén egy szeles tó partján ül egész nap."

A történet a 19. század közepén játszódik, egy selyemhernyó kereskedőről szól, aki unalmas és cseppet sem szenvedélyes életét éli felesége mellett. Kiküldetésein, Japánban talál rá a valódi szenvedélyre. A regény két egészen eltérő szerelemről mesél. A felesége iránt érzett már-már unalmas, és végletekig kiszámítható, ám biztonságot nyújtó szerelemről, valamint a veszélyes, de mérhetetlen szenvedélyes, titokzatosról. A szerző érzékletesen és tű pontosan mutatja be a különbséget, és a kontrasztot a szenvedély, valamint annak hiánya között. És teszi fel a végén a költői kérdést. Vajon melyik az igazi?

Az igazán megrázó: Ingmar Bergman - Jelenetek egy házasságból

Teljesen véletlen futottam bele a regénybe, és olvastam el szinte egyszuszra nyáron, pedig bevallom: borzalmasan fájt. Az írónak is egészen kiváló nagy svéd filmrendező, Ingmar Bergman „regénye” (ami valójában egy forgatókönyv) egy mai házasság felbomlásának történetét mondja el, a szeretet és taszítás bonyolult lélektanát elemzi. Tökéletesen mutatja be mivé lesz egy látszólag tökéletes házasság, ha a társak elbeszélnek egymás mellett. Legszívesebben falhoz vágtam volna, pedig sajnos tűpontos, és nagyon igaz.  A szerző ezt írta róla: „Három hónapig írtam ezt a könyvet, de egy fél élet tapasztalatai sűrűsödnek benne. Nem vagyok benne biztos, hogy fordítva jobb lett volna. Talán választékosabbnak hatna. Valahogy megszerettem ezt a két embert, míg velük foglalkoztam. Eléggé ellentmondásosak lettek, néha félénkek, gyerekesek, néha egészen felnőttek. Rengeteg butaságot összebeszélnek, néha meg valami okosat mondanak. Félénkek, vidámak, önzők, buták, kedvesek, okosak, önfeláldozók, ragaszkodók, mérgesek, szelídek, szentimentálisak, kiállhatatlanok és szeretetre méltók. Egyszerre.”