Nem túlzás, ez a könyv mentett meg, életem eddigi legnehezebb időszaka volt a tavaly novemberi, és nagyban köszönhető ennek a könyvnek, hogy túléltem, hogy jól vagyok. Ezért Edith Eva Egernek életem végéig hálával tartozom, ő a legújabb példaképem, és küldetésként terjesztem, mert ez a könyv segít az elengedésben, a megbocsájtásban, a szabadságod és önmagad megtalálásában.
—
A megjelenése után egy évig a polcomon állt parkolópályán, belekezdtem ugyan, de hamar letettem, mert nem fogott meg. Egy évvel később úgy éreztem megint adok neki esélyt. A legjobb döntésem volt. Nem hiszek a véletlenekben. Ennek a könyvnek akkor volt tökéletes helye és megfelelő ideje az életemben. Ez a legtöbb könyvnél egyébként így van - ha az ember tudatosan, magát ismerve, befelé figyelve választ olvasmányt. Ezért nem nézem jó szemmel, amikor itt-ott lesújtó véleményeket olvasok egy-egy könyvről. Ugyan külön kell kezelni a pocsékul megírt könyveket, amik hemzsegnek az írói/nyelvtani hibáktól, de pusztán azért leszólni egy írást, mert az épp nem talált meg, butaság.
(Dobozi Dudás Detti fotója.)
Amit megtanultam belőle, hogy az elengedés az elfogadással kezdődik. Meg kell tanulnunk becsben tartani azokat a sérüléseket, amelyeket a múltunk ejtett rajtunk, és szeretni önmagunkat.
Dr. Edith Eva Eger tizenhat éves volt, amikor a nácik megérkeztek szülővárosába, Kassára, és családjával együtt elhurcolták Auschwitzba,1944-ben. Szüleit a hírhedt náci orvos, Joseph Mengele gázkamrába küldte, amit Edith végignézett, majd később szülei gyilkosa kérte arra, táncolja el neki a Kék Duna keringőt - jutalmul egy vekni kenyeret kapott. Csodával határos módon a kislány nővérével együtt túlélte a haláltábor borzalmait, majd Amerikába ment, és úgy döntött megbocsájt fogvatartóinak, szülei gyilkosának. Sőt, azóta pszichológus lett, és arra tanítja az embereket, hogyan bocsássanak meg a múltjukban történt események miatt - legyen az bármi. Azt hiszem nála hitelesebben a megbocsájtásról senki nem írhat. És pont.
(Kállai Noémi fotója.)
Sokan jelezték, amikor bedobtam közös olvasmánynak, hogy rettegnek tőle, mert a holokauszt témája miatt minden bizonnyal nyomasztó, félnek elkezdeni. De Edith Eva Eger könyvében éppen az a csodálatos, hogy egyáltalán nem hangol le, hanem épphogy elképesztő erőt ad! Erőt az újrakezdéshez, a megbocsájtáshoz, az elengedéshez, önmagad újraépítéséhez. Mégha ellentmondásnak is hangzik, őrületesen felemelő és motiváló az írás. Az se ijedjen meg, aki nem kedveli a holokauszt témájú könyveket (ugyan jómagam kifejezetten szeretem ezeket), ugyanis a könyv egyharmada szól a haláltábotrról, a nagy része már Edith Auschwitz utáni életéről, majd praxisáról, és különböző esetekről szól, amelyekkel foglalkozott és amelyekben segített. Szerintem mindenki megtalálja magát az írásban valahol. Én is megtaláltam.
Ritka, hogy egy könyv ekkora általános népszerűségnek örvend. Alig találkozom olyannal, akinek ne tetszett volna, vagy érezné úgy, hogy megváltozott a gondolkodása az olvasása után. Molyon a maga 97 százalékával is igazán kiemelkedő. A Nincs időm olvasni kihívás márciusi témája egy inspiráló könyv! Ha még nem olvastad A döntést, legyen ez a hónap könyve! Ennél inspirálóbbat ugyanis keresve sem találhatnál!
Zárásként: Edithre akkor figyeltem fel, amikor az On the spot stábja vele forgatott. Sokáig nem volt elérhető online a riport, de nemrég valaki újra feltöltötte. Óriási köszönet érte.
