Téli csoportom egyik volt részvevőjével készítettem interjút az irodalomterápiáról, hogy jobban belelássatok mi is ez. Hálás vagyok hogy Orsi tudja, hogy az önismeret van olyan menő, hogy ezt igenis fel lehessen vállalni akár arccal is. Fantasztikus ember, sok Orsi kellene még erre a Földre, és a világ jobb hely lenne. Olvassátok el a mini interjúm vele arról, hogy érezte magát irodalomterápiás foglalkozásokon.
Miért döntöttél úgy, hogy eljössz?
Amikor megláttam a felhívást, akkor az volt a fejemben, hogy mit veszíthetek?! A legrosszabb esetben:
- megismerhetek pár új embert,
- egy új módszert,
- és talán önmagamhoz is közelebb kerülhetek.
Az irodalom, a könyvek eddig csak adtak nekem, sokszor nehéz pillanatokon segítettek át. Szóval teljes mértékben nyitott voltam, és nagyon kíváncsi.
Voltak-e előzetes elvárásaid?
Szerencsés vagyok, mert korábban már volt alkalmam önismereti csoportban részt venni, így már voltak elképzeléseim, hogy mire számíthatok. Tudom, hogy ez személyiség kérdése, de én szeretek másokkal együtt dolgozni. Ahány ember, annyi szemszög, amelyekkel az én rálátásom is szélesedik a világra. Sokszor nem vesszük észre, de hatással vagyunk egymásra, adunk és néha elveszünk egymástól. A kapcsolatokban benne van a változás/fejlődés is. Ráadásul sokszor ilyenkor szembesülök azzal, hogy nem vagyok egyedül.
Tanulságos meghallgatni mások történetét, mert akár a saját megoldásunkra is rálelhetünk.
Az első alkalom előtt izgultam, hogy milyenek lesznek a többiek, szimpatikus leszek-e, de az a tapasztalatom (és abban hiszek), hogy mindig olyan emberek gyűlnek össze, akik elsősorban adni tudnak egymásnak (fogalmazhatnék úgyis, hogy dolgunk van egymással). Nincsenek véletlenek.
Mi tetszett a legjobban a foglalkozásokon?
Minden alkalomnak volt egy témája, és az a pár óra tényleg arról szólt, hogy minél jobban el tudjunk benne mélyedni. A feladatok ráhangoltak, semmi sem volt kötelező, az irányítás nálunk maradt. Továbbá nekem adott egy rendszerességet, hogy hetente találkoztunk. Minél több hét telt el, annál inkább úgy éreztem, hogy “haza megyek”. Talán ez kicsit túlzásnak tűnhet, de tényleg növekedett a bizalom a csoporttal szemben, egyre meghittebb beszélgetések zajlottak le közöttünk, és úgy éreztem, hogy segíteni is tudunk egymásnak. Azóta, hogy befejeztük hiányzik is, hogy megbeszéljük a héten történteket, kivel mi történt.
Milyen volt a hangulat, hogy érezted magad a csoportban?
Nagyon sokat kaptam a csoporttagoktól, mindenkitől. Az általuk átélt dolgok, tapasztalatok, élmények, segítettek a saját életemben is rendet rakni. A kezdeti feszengés hamar feloldódott, és a mai napig hálás vagyok a többieknek az őszinteségükért, a támogatásukért. Ez a 8 hét konkrétan elrepült. 
Miért tartod fontosnak az önismeretet, miért foglalkozol ezzel?
Nekem az önismeret a szabadságot jelenti. Szabadon élni, döntéseket hozni, tapasztalni, fejlődni, felelősséget vállalni az életemért. Olyan erő, amivel eddig is rendelkeztem, csak nem tudtam róla (vagy nem akartam tudni róla).
Minél jobban megismerem magam, annál több színt, ízt, hangot, érzést fedezek fel a körülöttem lévő világban. Minden sokkal intenzívebb, úgy érzem mintha egy álomból ébredtem volna, igazán most kezdtem el élni.
Mit adott neked a 8 hétnyi irodalomterápia?
A legrosszabb forgatókönyv sem hangzott rosszul, de ennél többet kaptam. 8 hét alatt az életem fenekestül felfordult, minden megtörtént, ami számomra komfortzónán kívül van. A tervezett, gondosan felépített életem megrendült, de a kétségbeesés helyett nyugalom töltött el. A találkozások segítettek feldolgozni, rendbe tenni az életemet. Az elfogadást erősítette bennem, hogy tovább tudjak lépni.
Zárásul Orsi egy levelet is írt, amiből még jobban megérthetitek, mit élt át a 8 hét alatt:
"Mintha lebegnék, könnyebb a testem, könnyebb a lelkem. Újabb ismeretlen területet fedeztem fel Orsi felség területén, minden dicsőséggel és szükséges fájdalommal. Kiderült, hogy van pár eddig fel nem fedezett sérülésem, amelyeket eddig nem akartam észrevenni. Pedig fájtak, mély vágások a lelkemen. Néha egy-egy könny jelezte a létezésüket, de hamar felváltotta egy erőltetett mosoly, és egy gyenge, halk mondat: “Jól vagyok, hiszen minden rendben van az életemben”.
Ez nem volt hazugság, a jelenem tele van örömmel, bosszúsággal, mégis egész. Önmagammal töltött idő alatt jelent meg egy ismeretlen érzés, amely bizonytalanná tett. Valami fájt, de nem tudtam, hogy hol és miért. Gondoltam ideje újra "tükörbe nézni", és megtervezni az újabb expedíciót Orsi ismeretlen tájain, ahova eddig nem merészkedtem bátorság hiányából.
Nem ez volt első expedícióm, így korábban már megtapasztaltam, hogy mivel járhat az ismeretlen küldetés. Hiába tervezek, felülírhatja egy váratlan emlék, egy érzés, ami velem történt, de mégis idegen. Ameddig idegen, addig kevésbé fáj. Aztán egyszer csak ismerős lesz, ahogy tisztul az emlék, úgy jövök rá, hogy ez is hozzám tartozik. Én vagyok, ez a fájdalmas emlék is.
Elmúlt, régen történt, egy csepp volt, ami hullámmá erősödött. Néha nagy vihar kerekedett, és elmosta a hétköznapjaim. A csendben ülve, a pusztításokat nézve, nem értettem ki vagyok, hogy vagyok erre képes és miért, mintha megszálltak volna. Hajtogattam magamban, hogy ez nem én vagyok, kell legyen rá egy magyarázat. Átvette az irányítást a múltam egy sötétebb része, de én voltam. A felfedezés megkönnyebbüléssel jár, a hátamon cipelt teher könnyebbé vált.
Elindultam az úton, az első lépés talán a legnehezebb, bizonytalansággal és reménnyel. Minden sarkon, minden elágazásánál vár rám egy újabb érzés, egy újabb élmény, egy újabb tapasztalat. Fárasztó, néha dühös vagyok, majd elkeseredett és azonnal szeretnék visszafordulni. “Minek indultam el?! Egyre rosszabb minden, miközben boldog voltam.” Minden lépésnél újabb és újabb döntést kell meghoznom, egyre nehezebb, egyre sötétebb. Egyedül vagyok, önmagamra számíthatok. A reszkető lépésekből, egyre magabiztosabb lépések születnek, kezdek bízni magamban, de ami a legfontosabb, hogy kezdem megszeretni Orsi felfedezett és felfedezetlen területeit. Orsit, akinek van fényes, vakító és csodálatos oldala, de ugyanakkor hozzátartozik, sőt ez teszi igazán különlegessé, bátorrá, egy sötét oldal.
Ahogy a sötétséget el kezdi felváltani a fény, úgy jön a felismerés is, hogy nem vagyok egyedül. Látok aggódó, szerető, dühös, nem törődő arcokat. Van, aki rám néz, engem figyel, de olyan is akad, akit én nézek, de ő észre se vesz. Találkozások, amelyek adnak és olykor elvesznek, de mindegyikkel változom. Akad köztük olyan, ahol csak köszönünk egymásnak, de van, aki csatlakozik hozzám (vagy én hozzá), és közösen folytatjuk az utunkat. Nem tudom meddig kísér (vagy én őt), de szabadnak érzem magam és hálásnak.
Mintha lebegnék, könnyebb a testem, könnyebb a lelkem."
Oláh Evelin Orsolya
