2015. november 13.
Sosem felejtem el azt az estét. Az elmúlt évek legmegrázóbb terrortámadása történt aznap éjjel. A párizsi Bataclan színházban terroristák túszokat ejtettek, majd a rendőrséggel tűzharcba keveredtek. Az összehangolt, több helyszínes terrortámadásban Párizsban több mint 120 embert megöltek, ebből 89-et a Bataclanban. Az internet napokig tele volt az áldozatok és a túlélők képeivel, beszámolóival. Volt aki órákon át halottnak tetette magát, úgy élte túl azt a borzalmat. Míg élek nem felejtem el a képet, ahogy a Bataclan ablakán lógnak ki a menekülők. Még hallom a lövéseket. Híradósként különösen hátborzongató és fájdalmas volt a történtekről mindent elolvasni, szinte átélni, majd a nézőknek is elmondani. A támadás után született meg egy gyászoló férj és apa facebook posztja, nyílt levele, amit ugyan csak az ismerőseinek írt, de egy csapásra vált a terrortól meg nem törő, büszke Franciaország hősévé, a túlélők arcává. Pedig ő csak gyászolta szerelmét. Erről szól a könyve.
—
Jó lett volna, ha ez a könyv nem születik meg. A történtek, a tények miatt. Antoine Leiris azon a pokoli estén elvesztette imádott feleségét, és egyedül maradt tizenhét hónapos kisfiával.
„Péntek este elloptátok egy kivételes lény életét, életem szerelméét, a fiam édesanyjáét, de csak azért sem gyűlöllek titeket” – így kezdődik Antoine híressé vált Facebook-posztja. Majd a posztból bővített kiadásban egy rövidke regény született. Szellősen szedve és szerkesztve valamivel több mint száz oldal. Egy este alatt elolvasós, már ha bírja az ember lélekkel. Gyönyörű, ugyanakkor borzalmasan fáj. Sírás nélkül kibírhatatlan.
Nem pusztán egy csodálatos szerelem rövidke történetét és a feldolgozhatatlan gyászt meséli el Antoine Leiris, hanem útravalóként csodálatos üzenetet fogalmaz meg: csak azért sem gyűlöllek titeket! Ez lett a címe is, és így vált a túlélők élharcosává, aki az írásával is azt hirdeti: a franciák erősek, nem törnek meg. Arról ír, hogy a történtek ellenére sem fog félni vagy gyűlölködni, mert az a merénylők győzelmét jelentené. Helyette inkább kisfiával, Melvillel törődik, aki „csak azért is szabad és boldog lesz”.
Közben pedig hálát adok, hogy olyan országban élek, ahol remélhetőleg nem kell ilyen borzalmaktól tartani. Mert ennél értelmetlenebb nincs. Felfoghatatlan.
Írás, mint terápia
Nemcsak az olvasás, hanem az írás is terápia. Nagyon sokszor hallani olyan történetet, hogy egy szerző azért ragadt tollat (vagy klaviatúrát) mert az írást terápiának szánta. Volt ez így nemrégiben Péterfy Novák Évával, aki emiatt írta meg a nagysikerű Egyasszonyt, és Antoine is öngyógyítása részeként kezdett alkotásba. Ugyan ördögi kör, amit létrehozott maga körül, hiszen azért írt, hogy meggyászolja, amit meg kell, de a poszt majd a könyv megjelenése óta nem lát ki a tévéinterjúk, dokumentumfilmek, cikkek sorából, amelyek mind arra kíváncsiak, hogyan lehet ezt a veszteséget foldolgozni. Ő meg napról napra kénytelen újra és újra elmesélni annak a borzalmas éjszakának a történetét...